Mea culpa

Most már biztos, BIZTOS, hogy az esték lesznek a legnehezebbek. Hazahoztam a legnagyobb gyereket a bölcsődéből, összebújtunk hárman, az apjával a nagyágyon, ahol volt egy kis háztartási keksz az uram mellett (neki hasmenése van, ezért diétázik), és ösztönös mozdulattal, ahogy a gyerek is, eszegetni kezdtem a kekszet. Ötöt megettem, mire felötlött, hogy ezt nem szabadna tennem, ekkor leálltam.
Este a nagy gyerek bundás kenyeret rendelt vacsorára, három szeletet készítettem, mivel sem én sem az uram nem terveztünk vacsorálni. A gyerek végül egy fél szeletet evett meg, de én akkorra már olyan farkaséhes voltam, hogy lecsúsztattam a maradék kenyereket.
Persze a gyereknek egy óra múlva eszébe jutott, hogy hol van a maradék bundáskenyér, így gyorsan készítettem neki még hármat, amiből másfelet megevett.
Mikor elaludtak a gyerekek, az uram kért valami diétásat, de finomat, így csináltam neki két vékony szelet pirítóst vékony szelet sajttal. Miközben pirult a kenyér, farigcsáltam a sajtot (jócskán), aztán az ottmaradt másfél szelet bundáskenyérrel és egy nagy adag bűntudattal lecsúsztattam a torkomon.
Van azonban egy bizonyos elképzelésem a fogyásról. A bűntudat hízlal. Ha sokat foglalkozunk azzal, hogy mit szabad és mit nem szabad enni. (Ebből a szempontból nem túl célravezető egy blogban azon rugózni, hogy mennyit ettem és mikor. Na mindegy.) Élni kell a fejünkben annak a képnek, amilyenek lenni akarunk, és arra formáljuk magunkat tudatlanul is. Ha szánakozunk a lenyelt falatok miatt, azok odaragadnak a fenekünkre kíméletlenül. Úgyhogy az a helyzet, hogy a mai napon igazából inkább elismerhetem magam, mert ahhoz képest, hogy mennyit szoktam enni, ma tényleg kontrolláltam magam és odafigyeltem. A legnehezebb az, hogy nem aktívan TENNI kell, hanem TARTÓZKODNI valaminek a megtételétől, passzívan. Hagyni, hogy elmúljon az idő, hogy eltegyem a szemem elől a csábító falatokat, és NEM NYÚLNI hozzájuk. Ennyi az egész.
Ja, és ma nem dolgoztam az ellipszis tréneren! Ez volt az első nap.